Hearthache

  Mikor van az, hogy elég? Mikor rágódtál már túl sokat ugyanazon a dolgon? Mi van akkor hogyha rájössz, hogyha eszedbe jut, hogy te basztad el, és nem tehetsz semmit? Megvárhatod míg a sors tálcán kínál egy újabb lehetőséget,d e fölösleges, mert ugyanabba a hibába ismét bele tudsz esni.
  Amikor úgy gondolod, hogy túl vagy egy dolgon, elég egy hely, egy kép, vagy esetembe az utóbbi, meg egy szekrényből előkapott bor, és megint ugyan amiatt vagy ugyanúgy padlón, mint ahogy azt évekkel azelőtt tetted. Mivan ha előszeded ezt a régi képet, mert még mindig nem bírtad feldolgozni, és olyan erősen tud fusztrálni, hogy a gyomrod összeszorul, és kapkodsz a levegőért, ha csak eszedbe jut. Meg lehet elégszer bánni egy cselekedetet? Szerintetek hányszor nyerheti vissza valaki egy másik embernek a bizalmát? Hányszor lehet eljátszani? És ha visszakaptad mi a garancia, hogy tanultál belőle? Meg egyáltalán, vissza lehet nyerni valakinek a teljes, feltétlen bizalmát? Vagy egy ismeretlenben miért tudunk megbízni pár hét után? Vagy egyesek pár nap, esetleg óra után? Miért bízzuk rá az életünk titkait? Mert még nem csalódtunk benne? És ha csalódtunk, akkor mivel lesz másabb ember, mit amit megismertünk?
  Elvesztem a gondolatok tengerében, főleg manapság, ezek a dolgok meg most egy régi, talán életem legnagyobb hibájával kapcsolatban előjöttek. Hazudtam, mert nem akartam valakit elveszíteni, aztán megbocsájtott, majd ugyanamiatt a dolog miatt ismét hazudtam neki, és többet már nem volt tiszta előttem az út. Nézhettem ahogy más éli meg az én álmom, sőt még tettem is elég sok dolgot azért, hogy neki abban semmi negatívum ne érje. És mindvégig örültem, hogy nem is érte, de valahogy végig fusztrált a gondolat, hogy nem lehet hogy ennyi! Ennyi? Ennyi és kész, és nincs tovább, és ami álomtengert szőttem az jövőképekből, meg a szép gondolatokból, tervekből, őszinte érzésekből, az befagyott, és valami álommanó trónol rajta, nehogy véletlenül előszedjem? Hát a jeget beolvasztotta most amint már említettem előbb, egy kép, meg egy szekrényből előkapott bor. Valószínüleg holnap reggelre hál isten befagy az egész végre, és újból szabad lesz az átsiklás fölötte, de amíg látom az alján az álmaim atlantiszát, addig olvasok belőle, és megpróbálom kitalálni hogy miért, minek, hogyan? Meg egyáltalán megvárni, amikorra már nem lesz zavaros a víz, és úgy fagyjon be ismét. És ha pár év, vagy pár hónap múlva az atlantiszom hőse elmenne mellettem, és csákányával felbaszná a jeget, alatta tiszta vizet találjon, ne zavaros, átláthatatlan sűrűt, amit valaki felbolygatott - talán én - és úgy hagyott. Lehet abba kéne hagyjam itt a faszságokról való áradozást, de ez tényleg egy olyan dolog, ami 100% hogy valami olyan sebet ejtett bennem, amiről nem tudom hogy ez amiatt van, de egy pszihomókus biztos megmondaná, hogy ez igen amiatt van, ezt tisztázza le, és ez, meg ez, meg ez, meg ez....... meg ez a problémája egy csapásra megszűnne.
  Abból az időszakomból származik ez az allűr, amikor még a deviáns szárnyaimat bontogattam, de a szárnycsapásokkal felborítottam az értékrendemet, és egyben az addigi jövőképemet is. Pedig mennyi szépet kaptam. Apróságok, figyelmességek, viszonzások, amit a mai napig nem kaptam senkitől annyit, kitörölhetetlen képek, elhomályosíthatatlan emlékek, meg nem tett lépések, amiket meg kellett volna, és megtett lépések, amiket nem kellett volna. Rengeteg bánat, de még több öröm. Édes, ambrózia ízű emlékek, amikről tisztán hiszem hogy soha életembe a hasonlóját sem fogom megkapni. Most írhatnék még egy 4-5 oldalnyit, hogy hogy volt ez az egész, de akit nem érint, az úgyis leszarja, akit meg érint, az már rég elküldött engem a közös jelen hiányában, meg szerintem ez amúgy sem érdekli őt. Úgyhogy inkább most elmegyek, és szarrá iszom magam. Zárómondatnak legyen elég a szokásos "hello, szkáccs voltam" helyett, hogy: Egy gyurmabáb teljesen minden, meddig csűrőd csavarod, hogy alakítod, hogy neked tetszen, mindig ugyanannyi, és ugyanolyan gyurmából van. A lényeg nem változik, csak a körítés. Legalábbis én hiszek ebben. Sziasztok