Az elmúlt 7 hónapomat füst árnykolta be. Olyan füst, amihet kicsit se kellett volna közöm legyen az életem alatt. Mégis 7 hónapig volt. Most így a karomon a vágásnyomot nézve erőt gyüjtöttem a most következő néhány nehéz héthez, ahol bizonyos tünetek miatt fogok szenvedni. De még e nyomnak a megszerkesztése sem esett nehezemre. Hiszen mit ér ez a kis vágás azokhoz az évekhez, amiket igy elvettem magamtól. Szüleim 1 éves koromig 1994ben több mint 100 000 forintot öltek belém, hogy a gyerekük életben maradhasson. Anyám élőhalott gyerekkel szaladgált a kezében, korházról korházra, de már igyis majdnem hogy a halállal pacsizgattam a túloldalom. Tudom morbid kicsit ezt igy olvasni, de szóról szóra igaz. És ez a sok pénz, idő amit rám vesztegettek, most szinte majdhogynem feleslegessé tettem. Ha ezt anyám 16 évvel ezelött látta volna a jövőképet, hogy épp lebukok, és egy középiskolában 3-as tanuló vagyok, lehet hogy feladta volna a reményt. Igy hát nem volt mit tennem. Bármennyire is jó, bármennyire is laza, bármennyire élvezhető és kellemes, de ott kell hagynom a cigit. És most jöjjön a nagy szó: Letettem a cigarettát. Az utolsó szálat Attilával kezetfogva, és a cigit örökre, könyörtelenül eltaposva döntöttem így. Jól előre kitervelve, és halálosan komolyan véve. Ennyivel tartozom a szüleimnek, akik mindent megtettek azért, hogy ez a cigizés ne következzen be, tartozom a barátaimnak akik számtalanszor próbálkoztak, és soha nem örültek neki, hogy egyedül, én, a legrosszabb tüdejü cigizek elöttük, tartozom a barátnőmnek, aki egyszer már megtette értem ugyanezt, és remélem emgint megfogja, és legvégső sorban tartozom ennyivel magamnak is, hiszen nemtudhatom mit hoz a jövő, de ha azt a kezemben lévő cigicsikk füstjétől már sosem láthatom, akkor azért a halál után sem tudom kárpótolni magam. Megteszem ezt ugyanigy, ahogy anyám is megtette 35 évvel ezelött is megtette. 2 év után egy pillanat alatt, az akaraterejének köszönhetően, egyből letette. Nem másokért, saját magáért. És ha igy belegondolok hogy ennek hányan fognak örülni. Ottvan anya és apa, ottvan teo, aki talán a kezdetekkor a legjobban ellenezte, és legjobban, persze csupán jószívből anyáskodott felettem, Kata, aki legszivesebben miundig elörte volna a számban a cigicsikket, majd talán le is nyelette volna velem, Attila aki nem kell többet szagolja, Matyi, akit többet nem viszek kisértésbe, Gábor, akinek az anyját többé nem fogja zavarni, A tanárok, Erzsi néni, Edit, aki többet nem kell ezt szagolja, ha puszit ad, Kitty, akit többet nem fogok lehúzni, És legfőképp Merci, akit már nem kell zavarjon többet a cigis szájízem :). Örülök, hogy most ezt teszem, és örülni fog neki a pénztárcám is. Ha belegondolok hányszor igértem meg magamnak, hogy mégegyszer nem, aztán jöttek a kibúvók, hogy "még egy kicsit, csak egy apró szál, ettől nem lesz bajom", az ultimátumok, és kikötések, amik alapból megszegésre voltak itélve, a kimondott de komolyan soha át nem gondolt nagy szavak, amikkel dobálóztam, az új jövőre félretett kevés kis aprópénz, ami aztán mindig cigire ment, ezek talán mind a mások felé mutatott elszántságomat jelképezték, ami igazából mondhatni sohasem volt. De ez most más. Itt valódi elszántságról beszélek, amivel magamnak szeretnék bizonyítani, és fogok is. Ha valaki mégegyszer cigizni lát, az odajöhet, eltörheti a cigim a kezem, pofánvághat megalázhat, amihez csak kedve van, mert megérdemlem. És lehet, hogy ez most sokak szerint langyi, meg hülye szöveg, de az csak kivülről fog fájni, de a lelkemnek nem. Annak ilyen nem fájhat. Annak csak az így elvesztett évek fájnak. Nem csak az évek, minden egyes perc, ami az életemből emiatt fog elmenni. Már ígyis minuszban vagyok, és a generációm fele tüdőrákban fog meghalni, mért pont én legyek az első?.... Csak a nagy szavak.... És a megválaszolatlan kérdések maradtak...