Hearthache

  Itt állok 2013, meg a házunk küszöbén, és azon merengek, hogy tavaly ilyenkor mennyivel másabb volt minden.
"A túlzásba vitt nosztalgia a jelen kudarca". Na most ezt lehet sokat mondogatni, de ezt vagy azért mondod, mert másokat akarsz okítani, hogy nyissanak az újra, vagy azért, mert tényleg cserül áll a helyzeted. 
  Így most valaminek megint az elején úgy érzem, hogy kiüresedtem. Jó ideje nincs jobb dolgom, mint itthon ücsörögni, és ilyen szarokat irkálni. Persze lehet mondogatni, hogy "hülye vagy, én a helyedben örülnék a fejemnek", és valószínűleg igazuk is van, de azoknak az embereknek üzenem, hogy "faszt lennétek ti a helyemben". Manapság semmihez nincs kedvem, utálok bármi újba is belekezdeni, mert egyszerűen nincs hozzá se kedvem, se türelmem. Másrészt meg azt se szeretem kimondottan ami jelenleg van. A Sonicon kivűl semmi se stimmel. Persze ilyenkor azt is lehetne mondani hogy, "hülye, menj oszt' keressé magadnak valami programot, vagy társaságot". Hát ja. Nekik is igazik volna, de aki ismer, tudja, hogy nem szoktam senkit sem keresni, csak nagy ritkán. Szeretem ha megkeresnek, és általában értékelem is, ha még csak ki sem mutatom, de az emberek általában élvezik a törődést, élvezik, ha azt érezhetik, hogy fontosak valaki(k)nek, vagy tartoznak valahova. De hát az ürességgel nem tudok mit kezdeni. Jó lenne csak ellébecolni valakivel valamerre, vagy beszélgetni, leülni egy üveg bor mellé, és az élet hatalmas gondjairól beszélni szőrtelen, gondtalan, tapasztalatlan 18 éves fejjel, vagy csak simán összeülni, megnézni valami szart - bár ezt inkább valami lányfélével - és azon gondolkodni, hogy de jó is lenne... Vagy fogni magunkat, bevágtatni Pécsre, kinevetni azokat, akik másképp néznek ki mint mi, vagy másképp viselkednek, új embereket megismerni, vagy akármi. De itt a tél, és eddig nem volt jellemző rám, de lelomboz. Itt ücsörgök a kályha mellett, szürcsölöm a kávémat, és nem látok új kezdeteket, csak végeket. Csak azt látom, hogy folyamatosan csúszok le dolgokról, főleg a saját hibáimból, és nem látom a kiutat, a helyes irányt, hogy mit kéne tenni, vagy mit rontottam egyáltalán el. Mint azt már mondtam, jelenleg semmi kedvem akármibe is belekezdeni, vagy van is, a legkisebb kudarctól is elmegy a kedvem az újabb próbálkozástól. Persze jó volna valakivel együtt, de ahhoz idő, meg energia, meg jókedv, meg törődés, meg pénz, meg még több idő, meg tolerancia kell. És hát ezek kezdenek kikopni a személyiségemből. Lehet hogy ez most csak ilyen pillanatnyi hülyeségem, és aztán elmúlik az egész, de az tény, hogy semminek sem tudok már úgy igazán örülni mint régen. A kijárkálások is unalmasak lassan, nincs örömöm másban, csak az önpusztításban, de azt is érzem, hogy ennek itt lesz nemsokára a foganatja. Kéne valaki aki kihúzna az árokból, leköpne, elmondaná hogy hülye vagyok, aztán felkínálná a lehetőséget, hogy visszamegyek az árokba, vagy követem őt. Hiába, ez az elveszettség csak addig kényelmes, amíg a végén eredménye is van, és az nem az, hogy egyedül maradsz a semmi közepén. A két évvel ezelőtti rockmaratonon minden szarnak örültem, azt se néztem, ha elfogy a pénzem vagy a cigim, minden koncerten ott akartam lenni, és partizni. Az tavalyi meg nem állt másból, csak idegeskedésből, aggódásból, és egész héten kb 3 koncertet néztem végig. A több százból, aztán a hét vége előtt hazamentem. Semminek sem tudok már tényleg annyira örülni mint régen. Pláne hogy programokat sem keresek magamnak igazán. Így meg aztán még szarabb a helyzet. Ez egy ördögi kör, aminek az eleje és a vége mindig ugyanaz, az egyedüllét. Szerintem ezt egy pszichológus elolvasná, és felírna egy évnyi antidepresszánst. De én azt meg szerintem eladnám, és vennék rajta sok piát, meg sok barátot. Aztán amikor ezek elfogytak, megint írnék egy ilyen, de tabit már nem kapnék, csak egy másik orvos elérhetőségét. Vagy még azt sem. Ha lát valaki bármiféle összefüggést ebben a szövegben, kérjük jelezze a 06 70 207 7228-as normáldíjas telefonszám 0-24-ben elérhető vonalán. Én csak azt látom, hogy nincs új kezdet, csak új végek. De azt nagyon.

Üdv.