... Hogy az ember leül egy percre, és arra döbben rá, hogy nem tudja hova tart. Hogy holnap mi lesz az, amiért érdemes lesz felkelnie. Egy jó ideje ilyen percek vesznek erőt rajtam. Egyre többet gondolok bele abba, hogy másfél éve nem volt senkim. Egyre többet gondolok arra, hogy az iskolában ez az évem is egy semmitmondó hulladék lesz, pedig ez már számítani fog. Egyre jobban érzem a cigi rossz hatásait, és egyre inkább úgy érzem, hogy lassan mindenkit ellökök magamtól. Nem tudom mit csinálok rosszul, de most már annak is örülnék, ha egy-két ember a pofámba üvöltené, hogy mi a baja velem. Egyre jobban idegesítenek mások hibái, és nem bírom végignézni, ahogy épp valaki nem az eszére, hanem a szívére, de inkább a farkára hallgat. Érzem, hogy körülöttem minden megváltozik, és visz magával, de azt is tudom, hogy nem a legjobb irányba... Kéne már valaki, aki kihúz a gödrömből, és eltöri az ásómat. Majd egyszer....