Szekszárd. 10 perce ment el Gabi, most kellene beálljon a 20:30-as busz. Na remek, késik. Beleszól a diszpécser a mikrofonba: ...zz.. a busz... a .... előreláthatólag.... - nagy sóhaj - késik. Remek. Hideg van, vizes a kabátom, ácsorgok, várok. 21:00, befut a busz. Magas, modern, kényelmes darab, belül igényes kinézet, kellemes lámpafény, magas ülés. Befészkeltem az ablak mellé. Felszáll egy párszor már látott lány, rámnéz, továbbmegy. Lekapcsolt a lámpa, kék fény látszott csak, és jól kilehetett látni az ablakon. Akkormár tudom, hogy most mi lesz. Telefon, ideillő zene.
Eszembe jutnak a dolgok. A subscribe videó: - ez kell legyen a világ legszebb száma.- Na ja, sikerült valahogy, Pár perc múlva a főútra érünk, városon kívül. Gondolatok. Eszembejutnak a Mercitől, Pestről hazabuszozások. A fent eltelt idő, az emlékek, az összes első, a hazaúton a fejemben üvöltő élmények, a buszozás közben látott hatalmas épületek, a fény, a Duna, a távoli képek. Idegen helyek, mégis otthon éreztem magam. Eszembe jutott az összes szerelmem, a fűbenfetrengésekkel, az együtt átélt dolgoktól, az összes apróságtól kezdve egészen a dombtetőkön töltött időkön keresztül a, hogy mi mindenre nem jó egy kalap, és mennyire lehet elázni az esőben. Ha emlegetem is, csakis \sose felejtem el\ címszó alatt. Felidéztem az összes elcseszett dolgot, az eltántorodásokat, a hezitálásokat, a hazugságokat, a bizonytalanságból meg nem tett dolgokat. A kimondatlan szavakat, a kimondott hülyeségeket, minden ballépésem.
Felnéztem az égre, a hold az esti esőfelhők között bújkált, bevilágította a tájat. Eszembejutott az elmúlt másfél év. Az elpazarolt idő, és az elpazaroltnak hitt, az összes bizonytalanság, az összes ködös kirakósdarab, ami miatt lehetetlen volt kirakni egy épelméjű képet bármiről is. Kakasd. Na fasza, helyben vagyunk.
Az út második felén próbáltam folytatni a gondolatmenetet. Eszembe jutottak az emberek akiket megbántottam. Az emberek, akiknek az arcán láttam, hogy szívesen lennének a helyemben, én pedig a sajnálaton kívül nem tudtam mással szolgálni. A hajléktalanoknak adott zsemlék, cipők, aprók, aztán meg a látvány, ahogy ezen továbbadnak még egy üveg borért. Az érzés, amikor egy társaságban valakit a sárbatipornak, és a nevetés után a magammal való szembenézés; - úristen, ezen nevetek? Hiszen énis álltam a másik oldalon és most annak örülök, hogy nem én vagyok ott? - Azok akikért nem álltam ki, és azok akikért meg nem kellett volna.
Eszembe jutott a zenével tölöttt idő is. Az energia amit régen belefektettem, és az állandó őrlődés, hogy megéri-e egyáltalán, aztán pedig semmi válasz. De az események jöttek, egymást követték. Olyanokat csináltam, amire mostmár nem feltétlenül vagyok büszke, akkor meg a világot jelentette, és én hittem, hogy jó. Jó helyen vagyok, jó az amit csinálok, szeretnek, megbecsülnek. És az érzés, amikor megcsap a törődés, hogy másokat érdekelsz, és megosztoznak a szar kedveddel, és az örömöddel is egyformán. Néha már-már kamu indokokkal félreülve, rosszkedvet tettetve töltöttem egy aktív társaságban az időt, csak hogy lássam, meghat-e egyáltalán valakit, dehát erre is rá lehet unni. A gitározós esték, a tábortüzek és a: Hagyd már abba, csak lehangoló számokat tudsz. A sok igazoltatás, a sok céltalan hülyeség, a túlzásba vitt poénok, a sértődések, a békülések, a hatalmas tragédiák, amelyek mellett eltörpült az iraki helyzet. Meg egyáltalán a társaság. A hegyen bandázásoktól, a 3-4 fős próbatermi többórás beszélgetéseken át a legmélyebb témákról. A társaság aki mindig minden jöttmentet beengedett és szívesen látott. Voltak akik mentek, voltak akik maradtak. De hát már ez sincs. Kinőttük a koccintós bor erősítette cigiködöt, és komolyabb célokat tűztünk ki magunk elé. Már aki. Volt aki széthúzott, volt aki elszeparálta magát, volt aki megszervezte a saját kis közösségét abból másokat szeszélyes indokokból kizárva. Nem tudom objektívan szemlélni az egészet, hiszen egy része voltam. Feltámadt még a fejemben egy régi jóbarát lánynak a mondása: Az utazásnak nem a végcélja a fontos, hanem a közöben megtett út. És így bonyhádra érve, ebbe tényleg lehet valami. Nem tudtam hitelesen leírni a fejemben akkor áradó gondolatokat, hiszen egyrészt már hazaértem, másrészt meg közöben számot is váltottam, de nagyvonalakban megmaradt valamennyi. Nem filozofálni akartam, csak kiírni magamból ezeket.
UI.: És még mennyit fogok buszozni....
